A körülöttem rejtőző toxinok
Egykor azt hitte, hogy az egészség leginkább az étkezésről, a fittségről és a pihenésről szól. De minél mélyebbre merült a mikrobiota-kutatás világában, annál inkább rájött, hogy egy másik, láthatatlan réteg is szerepet játszik: az expozóm – a környezeti hatások összessége, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Műanyagok, szennyező anyagok, illatanyagok, tisztítószerek, nehézfémek, még a levegő is, amit belélegzett, és a víz is, amiben zuhanyozott. Ezek nem puszta háttérzajok voltak; olyan jelek, amelyeket a mikrobáinak értelmeznie kellett.
A bélrendszer nem az egyetlen célpont volt, de érzékenynek bizonyult. Tanulmányok mutatták ki, hogy az endokrin zavarkeltők, mint például a BPA és a ftalátok, megváltoztathatják a mikrobiális egyensúlyt, csökkenthetik a diverzitást, és finoman növelhetik a bélfal áteresztő képességét is. A levegő szennyező részecskéi lenyelve gyulladásos irányba tolják a mikrobiotát. Még a klór melléktermékei vagy mikroműanyagokat tartalmazó csapvíz is összefüggésbe hozható volt a bélbarrier alacsony fokú stresszével. Ez nem paranoia volt – biológia.
Így hát változtatni kezdett. Nem egyszerre, hanem lépésről lépésre. A műanyag edényeket és a BPA-val bélelt konzerveket üvegre és rozsdamentes acélra cserélte. Nyugdíjazta a megkarcolódott teflonedényeit. Legalábbis azokat, amelyekhez hozzáfért. A szintetikus illatanyagokat, parabéneket vagy triklozánt tartalmazó személyes ápolási termékeket egyszerűbb, mikrobiotabarát változatokra váltotta. Szűrte az ivóvizét, majd később már a zuhanyvizét is. Egyetlen váltás sem a tisztaság hajszolásáról szólt, hanem arról, hogy csökkentse azt a mindennapi „kémiai kitettséget”, amelyet a mikrobáinak el kellett viselniük.
A hatások nem egyik napról a másikra jelentkeztek. De hetek elteltével apró változásokat vett észre: egyenletesebb energiaszintet, kevesebb bőrirritációt és egyfajta mentális tisztaságot – mindegy volt, hogy ez a tisztább levegőtől, az alacsonyabb illatterheléstől vagy placebohatástól származott. Ami számított, az az volt, hogy a teste kevésbé érezte magát megterheltnek. A tanulmányok is megerősítették az élményeit: míg az alacsony dózisú, egyszeri expozíciók nem feltétlenül okoznak azonnali károsodást, a krónikus felhalmozódás felerősítheti a gyulladást és megterhelheti a méregtelenítő rendszereket. A cél a precizitás volt, nem a tökéletesség.
Úgy döntött, a radikálisabb változtatásokat elhalasztja. Organikus matracok, egész házat lefedő légszűrők, EMF-védelem – tudta, hogy létező lehetőségek, de nem állt készen arra, hogy mindent átalakítson. Inkább tudásként tartalékolta őket a jövőre. Ha a tünetei valaha ismét felerősödnének, tudná, hová forduljon és mit tegyen. Ez egyfajta környezeti eszköztár lett, félretéve arra az időre, amikor a „talajt” újra ápolni kell.
Ami a leginkább megérintette, az a metafora volt. A bélrendszere volt a talaj, a környezete pedig az időjárás. És még a könnyű, de tartós toxikus „eső” is képes volt erodálni a rezilienciát. Nem korlátozásként élte meg a változtatásait, hanem ökológiai összehangolódásként. Ahogyan rosttal és fermentált ételekkel táplálta a mikrobáit, most igyekezett megóvni őket a fölösleges viharoktól is.
Idővel az otthonát, a ruháit, még a levegőt is a teste kiterjesztéseként látta. Minden választás egy apró művelési aktus volt. Az expozóm nem egy félnivaló ellenség volt, hanem egy terep, amelyet bölcsen, türelmesen és a benne élő láthatatlan együttműködők iránti tisztelettel kellett kezelni.
Jövő héten: „A sejtjeimnek mikrobiális frissítésre volt szükségük” – mitokondriumok, metabolitok, és hogyan biztosítanak a bélbaktériumok energiát sejtszinten.